Fritz Riemann: Az öregedés művészete

Ismerteti: Varga Bernadett

Az öregedés csak akkor réme az embernek, ha nem készül föl arra, hogy amikor a társadalom "leselejtezi", akkor képes legyen újrahasznosítani önmagát.

 

A Helikon 1987-es kiadása alapján, változatlan utánnyomásként jelent meg a Háttér Kiadó Lélek Kontroll önsegítő sorozatának ezen alig több mint százoldalas darabja, Bodrog Miklós fordításában.
A pszichoanalitikus-szerző munkája során hamar ráébred a természettudományos orvoslás korlátaira, s javára legyen mondva, még ha csak felületesen is, de nem vonakodik bírálni a túl szűk látókörű analízist sem, Elhardt és Zagermann utószavával élve "törekedett arra, hogy úgy ragadja meg az embert és a világot, mint a kozmoszban lévő összorganizmust".
Öregedésünkkel és öregségünkkel kapcsolatos felelősségünk tárgyalását látszólag messziről indítja; kezdetben a képzeletünkben élő folytonos állapotféle vágyott eléréséről, a boldogságkeresésről beszél, majd ezzel kapcsolatban a múlandóságra, a vágyott dolgokba való görcsös kapaszkodásra tér ki. Úgy gondolja, boldogságvárásunk konkrét dolgokhoz kötődik, melyek birtoklása tartósságot ígér. Boldogságkereső utunk céljaként az önmegvalósítás és a szeretetképesség határozódik meg, válságos korokban úgy érezhetjük - írja a szerző -, új tájékozódási pontokat kell keresnünk.
A "fogyasztói" helyett az "eldobó" címkével illetett társadalmat szoros összefüggésbe hozza egymást is kizsákmányoló kapcsolatainkkal. Úgy véli, újra meg kell tanulnunk hálásnak lennünk, és az egészséges önkorlátozásra szoktatni magunkat. A nem maguktól értetődő dolgok maguktól értetődő használata elképzelhetetlen visszaélések és teljesítménykényszerek forrásai lesznek. Túlszexualizált párkapcsolatainkban a szerelemből teljesítménykérdés lett, a modern technika passzív tömegszórakoztatásba kényszerített minket. Ezek kompenzálását az önmagunkat fejlesztő, aktív, saját kezdeményezésből induló, de konkrét cél nélküli, fantáziadús-művészi alkotói kifejezési formában, és a segítő tevékenységben látja.
Ha a konstruktív öregedést választjuk, előbb újra meg kell tanulnunk élni: tisztába kell jöjjünk függőségeinkkel kapcsolatos nagyobb felelősségünkkel. Az öregedés kapcsán felvetődik, van-e lelkünknek testünkhöz hasonló kortudata?
Az élet első felében a párkapcsolatot sok esetben a gyerekek tartják fenn, az élet második felének szexuális életére és az öregkori szexuális magatartásra is jócskán kitér egy fejezet erejéig. Kiemeli az egymás számára vonzónak maradás fontosságát, hiszen öregkorunk méltóságáért vagy méltatlanságáért is teljes egészében mi felelünk, a pozitív kimenetel érdekében a keleti kultúrák megismerésére is súlyt helyez.
Miként készülhetünk fel az öregségre? Anyagilag, sporttal, diétával, de a gyerekek kirepülésével mit kezdjünk a hirtelen jött ürességérzéssel, ha már nem is dolgozunk, munkánkkal pedig összenőttünk? Azok a szülők, akik nem készülnek fel az öregedésre, éretlenségük miatt nagy teherrel nehezednek gyermekeikre: gyermekeiket mardossa a bűntudat, amiért magukra hagyták a szülőt vagy amiért adósak lennének még nekik, ilyenkor a gyermek-szülő szerep felcserélődik. A szerző szerint ezért fontos már életünk delén arra gondolni, mit kezdünk magunkkal, ha nem lesz ránk úgy szükség, mint korábban. Az elengedő szemlélet és a búcsúvétel képességének tárgyalása itt kiemelt szerepet kap. Riemann külön taglalja a mai öregedést nehezítő és könnyítő körülményeket. Nehéz megöregedni, mert a nagycsaládok felbomlásával az öregek fölöslegessé válnak, problémáik a társadalom peremén játszódnak le. A fiatalság mint a ma uralkodó, abszolút érték is kétségbeesést hoz az idősebbeknek, és új feladatot ró rájuk. Az orvostudomány elérheti, hogy később érezzék magukat az emberek öregebbnek, az átlagéletkor is kitolódott, anyák és lányaik versenyeznek egymással. Az idősebbek személyes élettapasztalataik révén még mindig értéket közvetíthetnek a fiataloknak. A gerontológia a késő évek bajait kutatja, a média ellátja az érintetteket néhány használható életkörülmény-javító tanáccsal, a modern technika is több esetben segít az öregkor megkönnyítésében, mégis kellene rövid képzési lehetőségeket biztosítani idősebbeknek, új készségeiket felfedezni. A szerző szerint a pszichoterápiának van mit fejlődnie ezen életkori téren, idős emberekkel való pár alkalmas pszichoterápiás beszélgetések a társadalom válláról is vennének le terheket. A felszakadó indulatokat kezelő és üres fecsegést megakadályozó idős terapeuták által vezetett csoportterápiák pedig tükröző-önismereti hatásuk mellett éreztetnék a törődést, odafigyelést és felkarolást, s így nem egyik orvostól a másikig menne az öregember, csak hogy érezze, foglalkoznak vele. Ön hogy képzeli el öregkorát, és mit gondol a halálról? A könyvben részleteiben olvashatjuk Eduard Wechssler négy halálszemléletét. Riemann érdekes kutatásnak gondolja a halált illető elképzelések vizsgálatát életvitelünkre, hiszen életünk és halálszemléletünk oda-vissza formálják egymást. A kölcsönös indulatkivetítésekkel teli haláltagadásról is szól a könyv. A szenvedők életének minden áron való fenntartásának kérdése enyhén, de érintődik a műben. Az író szükségesnek tartja a telefonos lelki gondozás fórumát illetve a továbbképzés és a fiatal közegben maradás miatt öregek részvételét egyetemi előadásokon. A test-lélek öregedésében melyik hogy hat egymásra? - nem kapunk egyértelmű feleletet a szimbolikus öregedés jogos kérdésére, ám a szerző egyértelműen a pszichoszomatikus orvoslás mellett emel szólt.
Higgadtság, tapasztalat, újfajta szeretetképesség, megértés, kedvesség, lehetőség, jóság, türelem, élesebb látás, fokozott tolerancia, énünk határainak kitágítása, nagyobb hőfokú és sűrűbb élményképesség, ajándékozó alapmagatartás, az átélés mélysége - ezen öregkori erényekről olvashatunk egy fejezetben.
Külön részt szentel az idős kor szellemi szabadságának is. Ha valakinek sikerül az öregsége (értve ez alatt az új formájú önazonosulást, a társadalmi szerepek nélküli életet, önmagunk öncsalás nélküli elfogadását, magának az öregkornak az elfogadását, stb.), nem is gondolunk arra, mennyi előkészítés rejlik abban. Az öreg és környezete miként akció és reakció együttes hatással van erre.
A búcsúképtelenségről és a magánytól való menekülésről szintén kielégítően foglalkozik Riemann. Leszögezi, sokan csak mások által élnek, mely bizonyos fokig érthető, hiszen a másik által szerzünk tapasztalatokat önmagunkról, ám akik úgy gondolják, egyáltalán nem tudnak partner nélkül élni, azok személyisége ki sem fejlődött igazán, s az idős partner halálával semmi nem változik, a függő élőkultusz helyébe halottkultusz lép, ezen emberek élete egyre inkább leszűkül az emlékezésre, nem is a személy, hanem a megszokott funkció hiányzik, amit a másik betöltött. Nekik a birtoklás helyettesíti az életet. Amit igyekeznek elkerülni, abból kényszer lesz, s ezen visszatartó alapindulatokban jut kifejezésre a hipochondriás hajlam, az állandó önmegfigyelés. Az egyedüllét vagy a nem sorsszerű magány közül ők az utóbbi csoportba tartoznak. Ha a magány áldásos állapotát akarjuk megélni, menekülés helyett előbb meg kell ismerni azt. A túlóvó és a túl sokszor magára hagyó szülő gyermeke is menekül öregkorára a magánytól, s kívül, passzívan keresi ennek enyhítését, fejti ki az író. A technika visszasüllyeszt minket a kiszolgáltatott gyerek szerepébe, a magányképtelenség a szerző véleményében a gyermeki függőség jele. Fontos lenne megtanulnunk a szorongás és unalom nélküli egyedüllét képességét, a birtoklás nélküli létet. A magány erőforrás lehet, magunknak kellene tehát szeretnünk valakit vagy valamit, és nem arra várnunk, hogy minket szeressenek, a belső üresség ugyanolyan nehezen viselhető el, mint a külső elszigeteltség, Riemann úgy véli, önmagunkkal kell kapcsolatot kiépíteni. A magányból alázatosabban, erősebb személyiséggel kerülhetünk ki, a könyv lapjai szerint az egyik menedéket a természet közelsége tudja nyújtani, a másikat a betegség és öregség (mint végső magány) állapotában saját mélységünkre való befelé figyelés.



































 

 

 

 

 

 

 

Küldje el barátjának, ismerősének!